Hallgass a megérzéseidre, avagy a spirituális egoizmusról

Ahogyan elindulunk az önismeret útján, úgy áll össze bennünk a kép, és válnak egyre erősebbekké a megérzéseink. Ám, ha ezeket a még oly logikusnak is tűnő, tudatalattiból érkező üzeneteket nem cenzúrázzuk, és nem alakul ki bennünk az alázat, úgy egy másik útra térünk le, mely azon túl, hogy túlságosan is sima, zsákutcába vezet…

De jó, hogy hallgattam a megérzésemre! Vagy mégsem?

Milyen jó, hogy hallgattam a megérzésemre, és késtem egy kicsit! – mosolyodik el a középkorú csinos hölgy. Hiszen milyen kínos lett volna, ha a messengeren megbeszélt randira én értem volna előbb oda, és nem ő. Márpedig ő is késett, de így, tökéletesre sikerült minden!

Hol van itt a csapda? – tehetnénk fel az ártatlan kérdést. Minden klappol, mindenki örül. Én csak halkan kérdezem, mi lesz akkor, amikor évek múltán derül ki, amikor már egy copfos kislánnyal lesz teljes a kis család, hogy a még mindig karcsú fiatal hölgy, aki immáron már édesanya, utálja, ha késik bárki is. Azt meg végképp nem tudja elviselni, hogy az óvodából hívják telefonon, hogy az ügyeletnek vége, de az apuka még mindig nem érkezett meg. Késik. Valószínű, hogy nem így fog történni, de a lényeg inkább az, hogy sem magához, sem pedig a partneréhez nem volt őszinte a hölgy, aki büszkén tipegett egykor a találkára. Ez a kis semmiségnek tűnő szösszenet, mármint az őszintétlenség, a jövőben viszont végzetes problémákat fog okozni, ez teljességgel bizonyos.

Önismeret felé félúton

Amikor az életben beüt a mennykő, betegség, párkapcsolati probléma, munkahelyi konfliktus és még sorolhatnám ezerféle arcát a bajnak, a halandó ember válaszút elébe néz. A legtöbben panaszkodnak, sajnáltatják magukat, persze káromkodnak, és méltatlankodnak, de akadnak olyanok is, akik tenni akarnak, és segítség után nyúlnak. Ez utóbbiak csoportja lassan akár önállóan, akár valamilyen terápia folytán rálép az önismeret rögös útjára. Mindkét csapat a „miért” kérdésre keresi a választ. Szeretné megérteni az összefüggéseket. Azok számára, akik elkezdik feltárni a problémák valódi okait, gyökereit, az oda vezető úton egyre több minden válik érthetővé, és kézzel foghatóvá. Egyre több lesz az „aha” élmény, sőt a belső megérzések is egyre erősebbekké válnak, és kialakul egyfajta önigazolás is.

Újabb ipszilon

Mindezt követően újból elágazáshoz érkezünk, ahol rá kell jönnünk, hogy a megérzéseink nem minden esetben „tökéletesek”. Azt is mondhatnám, hogy nem minden megérzés az, aminek először látszik.  Ebből a fejlődési szakaszból csak úgy lehet továbbjutni, ha kialakul a válaszokat keresőben a nagybetűs Alázat. Ha alázattal, – mely kicsit sem egyenlő a megalázkodással – és tisztelettel közelítünk a bennünk élő bölcsességhez, akkor tovább lehet bandukolni a megvilágosodás, köznapibb kifejezéssel élve a boldogság felé vezető úton. Ha alázat nélkül lépünk tovább, akkor belezuhanunk a spirituális egoizmus csapdájába, ahol már így is nagyon sokan tartózkodnak.

Mit csináljak akkor a megérzéseimmel?

A megérzéseket nem kell figyelmen kívül hagynunk. Sőt, használjuk őket. De egyfajta cenzúrázással kell élnünk. Azaz, ha érkezik a megérzés, – például, hogy el kell késni – akkor nem robot módjára teljesítjük a „parancsot”, hanem gondolkodó és felelős emberhez méltóan felülbíráljuk a megérzésünket. Jelen példánknál maradva, az íratlan erkölcsi szabályok betartása, és elsősorban saját elveink tisztelete miatt nem fogunk elkésni a találkáról. Inkább beismerjük magunknak, hogy nem szeretnénk előbb odaérni, mint a másik, de ez nem ok arra, hogy elkéssünk.